Anorexia: soványság-szenvedély
(Lord Byron, Erzsébet királyné (Sisi), Franz Kafka, Twiggy, Lady Diana)
Bulimia: evési szenvedély, Boüsz (ökör) – limosz (étvágy)
Sokáig úgy vélték, hogy az evészavarok a fehér nyugati nők és a felső vagy középső társadalmi rétegek betegsége, ma már a nem nyugati országokra, alacsonyabb társadalmi rétegekre és a férfiakra is jellemző, mert a karcsúságideál szerepe terjed a férfiak között is. A kutatók szerint a nemi különbség 2050-re eltűnik. Az evészavarok száma évről-évre nő, és mindig komoly pszichoszomatikus zavar áll a hátterében.
Laura, 25 éves, szép, fiatal lány őszinte nyilatkozata:
„Két éve már, hogy amikor a tükör elé állok és nézegetem a testem, szinte rosszul vagyok magamtól. Nem szeretem a testem, undorral nézek rá és utálom magam. Nézem a combomat vagy a hasamat, és csak a hurkákat és a narancsbőrt látom. Csak akkor érzem jól magam, ha nagyon keveset eszem, tehát gyakran csinálok szigorú és hosszú koplalást igénylő diétákat. Minden olyan hirtelen tör rám. Egyik pillanatról a másikra önkívületi állapotba esem, kinyitom a hűtő ajtaját, és mindent, egyszerűen mindent meg akarok enni, ami benne van. Főtt ételt, lekvárt, vajat, tejfölt, túrót, szalámit, kolbászt, szalonnát, tortát, minden jöhet sorba, és úgy érzem egyre éhesebb leszek, mintha feneketlen lenne a gyomrom. Amikor elkezdem azt érezni, hogy jól laktam, jön egy pillanat, amikor öntudatra ébredek és rájövök, hogy mekkora hülyeséget csináltam, ismét elfog az undor magammal szemben, és csak arra gondolok, hogyan lehetne mindent visszacsinálni.
Addig hánytatom magam, amíg fel nem ismerem azt az ételundormányt, amit legelőször ettem… Először csak ritkán tettem ilyet, aztán egyre gyakrabban, mert rájöttem, hogy így nyugodtan zabálhatok, úgyis kijön minden belőlem. Ördögi körbe estem. Minél többet eszem, annál erősebb kényszert érzek arra, hogy provokáljam a hányást. Aztán pedig minél többet hányok, annál undorítóbb dolognak tartom, amit teszek, és annál éhesebb leszek a depressziómtól.. Minden gondolatom az étel körül forog. Vagy azért mert nem eszem, vagy azért mert mindent ki kell hánynom, amit megettem.”
Még csak 11 éves voltam, amikor nyilvánvalóvá vált a betegségem. Általános iskola ötödik osztályába jártam. Akkoriban úgy éreztem, hogy szembe jön velem a világ, semmi nem tetszett magamon, hirtelen megnőttem, és hirtelen változtam, elégedetlen voltam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok megfelelő, kilógtam a sorból. Először csak az iskolai ebédet nem ettem meg. Jött az első menstruációs ciklus, ami még inkább megváltoztatta a formáimat. Később jöttem rá, hogy mennyit fáradoztam azon, hogy elfogadjam a testemet, ami épp növésben van, és egyre csak nőiesedik. Egy húsos kislány voltam és mindig is különleges kapcsolatom volt az étellel.
A későbbi érett fejemmel jöttem rá, hogy kislány koromban az étel számomra az igazi társat jelentette, olyan volt nekem, mint a baby-sitter. Utólag elmondhatom, hogy 6 évesen ültem a tv előtt, és puffadásig ettem magam. Akkor még zabálás volt hányás nélkül, ami örömmel töltött el és semmiféle fájdalmat nem éreztem. Valószínűleg ebben a korban így tüntettem és így válaszoltam a családi diszkomfort érzésemre.
Az elégtelenség érzése idővel átváltozott a börtönben raboskodó fogoly érzésére. Először azt hittem, hogy ezt a dolgot tudom kontrollálni, de aztán rájöttem, hogy ő kontrollál engem. Úgy hívják, hogy anorexia.
Először csak megpróbáltam folyamatosan oda figyelni arra, hogy mennyit egyek, és mit egyek, sok mindent megvontam magamtól amit kívántam, de nem igazán sikerült. Gyakorlatilag ez azt vonta maga után, hogy úgy éreztem, mintha megerőszakolnám magam, agresszívvá és görcsössé váltam, nem engedtem teret az érzélmeimnek és a saját és testem kívánságainak. Minden egyes alkalommal, amikor egy kicsivel többet ettem annál a kalóriamennyiségnél, amit én előzőleg korlátként kiszabtam magamnak, olyannyira bűnösnek éreztem magam, hogy öngyilkos akartam lenni.
Amit láttam a tükörben egy torzkép volt a saját testemről, minél inkább nem ettem, annál kövérebbnek éreztem magam. Maga az a szó, hogy lefogyni az én esetemben nem volt helytálló, mert az, aki szeretne 3-4 kg-tól megszabadulni az igen, az le akar fogyni, de én el akartam fogyni...
Ki akartam magamból irtani az elégedetlenség érzését és biztos voltam benne, hogy ez csak az elfogyással lehetséges. Minden centimétert, ami húsból volt rajtam, el akartam tüntetni, és biztos voltam benne, hogy így megszűnik mindaz, ami nekem szenvedést okoz.
Az elmúlt években visszaolvastam a régi naplóimat, és megdöbbenve láttam, hogy volt benne egy mondat, amit számtalanszor megismételtem: Meg akarok halni. Minden cselekedetemet uralni és ellenőrizni akartam. Az életem csak előre megtervezett programokból állt: mielőtt reggel elmentem volna iskolába, elmentem futni, és amikor hazajöttem, megint elmentem. Ízetlen, primitív ételeket ettem. Olyanok voltak ezek, mint az életem: sótlanok, íztelenek. Ha éreztem valami ízt, kezelhetetlenné váltam. Mert azt gondoltam, hogy még kellemes ízt érezni is tilos. Ezért volt az, hogy az én életemben minden meg volt tervezve és minden ki volt számolva. Ha valami megváltoztatta ezt a programot, pánik rohamok törtek rám. Az előre nem látott dolgok igazi ellenségeimmé váltak!
Pánikbeteg lettem.
Megszállottságot éreztem az iránt, hogy elérjem az ideális, tökéletes testet és éreztem, hogy már nagyon közel vagyok hozzá. (a valóságban persze ez nem így volt). Az iskolában úgy éreztem, hogy mindenkit én irányítok. Amit akartam, annak úgy kellett lennie, és kész. Nem csúszhattak hibák a számításaimba.
Ha nem tudtam megoldani egy feladatot, elkezdtem sírni, ideges voltam, rágtam a körmömet és végtelen szorongás volt bennem. 1985-öt írtunk, amikor megbetegedtem, de még mindig nagyon nehéz leírni és megérteni, hogy ezekben az években mi történt velem. Azt hiszik az emberek, hogy az anorexia csak az élelmiszerkorlátozásra terjed ki, de a valóságban ez nem így van.
Az anorexia nagyon sok dolgot jelent egyszerre. Az étkezési zavaroktól indul, ami kiterjed az egész élet minőségre és legfőképpen az emberi kapcsolatok megromlására.
Én erősnek éreztem magam.
Voltak erős fájdalmaim is, de ezeket nem akartam sem érezni, se pedig elismerni. 12 éves voltam, amikor először bevittek a sűrgősségire mert erős gyomorfájdalmaim voltak. De ennek a fájdalomnak meg kellett szünnie, kényszerítettem magamat arra, hogy ne érezzem se ezt, se azokat a további fájdalmakat, amiket a csontjaimban éreztem. Egy nap a szokásos edzésem után, amit az edzőteremben végeztem, beültem a szaunába, majd megettem három darab szója kekszet. Vagyis csak három darabot akartam enni, észre se vettem, hogy egy pillanat alatt megettem az egész csomaggal.
Semmiféle ízt nem éreztem. Olyan gyorsan ettem, mint akit ijesztgetnek evés közben.
Elsötétedett.
Ez már nem én voltam. Nem értettem többet semmit. Nem értettem mi történt. Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban halálfélelmem volt és nem tudtam, mit tegyek. Ettől a naptól kezdve kezdődött az, amit úgy hívnak: pokol. Kezdetben a zabálások csak néha törtek rám és még mindig az volt a jellemző hogy hihetetlen korlátokat szabtam magamnak az evésben. A kényszeres sportolást pedig folytattam.
Zabáltam majd koplaltam és futottam.
A megszállottságom napról napra nőtt és én egyre ingerlékenyebb és makacsabb lettem. Nagyon elszigeteltnek és magányosnak éreztem magamat az iskolában, mert a barátnőim eltávolodtak tőlem. Még magamnak se mertem bevallani, hogy mennyire szégyelltem ezt az egészet. Főleg a betegségem első éveiben szinte csak egyfajta ruhát hordtam. Olyat választottam magamnak, ami minden formámat eltakarta. A felső ruházatom leért a térdemig.
Így mentálisan olyan illúzióba ringattam magam, hogy az emberekben az öltözékben biztos, hogy nem vesznek észre. Aztán voltak évek, amikor nem voltam képes az emberek szemébe nézni. Szégyelltem akármit is kérni, még egy kávét is. Úgy járkáltam az utcán, hogy azt gondoltam, mindenki engem néz, és mindenki rajtam röhög. Eközben ahogy csökkent a súlyom, én egyre inkább azt gondoltam, hogy kövérebb és kövérebb vagyok. Mindig és mindenhol a tükröt kerestem, hogy visszaigazolást kapjak az alakomról.
A tükör hol barátom volt, hol ellenségem. Volt mikor azt mondta, hogy pont jó vagyok így, ahogy vagyok, de megesett, hogy sokkal nagyobbnak láttam magam, mint ami valójában voltam. A tükör optikai hatása az én szememben mindig nagyobbnak láttatta magamat, ekkor elkezdtem remegni, az egész testem égett a fájdalomtól. A könnyeimtől pedig az arcom égett. Azt a pokoli fájdalmat, amit éreztem, nem tudom leírni. Csak azt hajtottam magamnak, hogy „kövér vagyok, undorító vagyok, semmit nem érek.” A tükör, az utcai kirakatok, melyek visszaverték a fényt és megmutatták a teljes valómat, ezek voltak a barátaim és ellenségeim. Követtek mindenhova. Jelen voltak a betegségem erősebb és gyengébb időszakaiban. A tükrök és a mérleg. Ez a két dolog volt, amik elengedhetetlen kellékek voltak a számomra.
Később sok időt és munkát fektettem abba, amíg megértettem miért láttam magam ennyire torznak: akkor nem sikerült látnom és elfogadnom, hogy mennyire szenvedek a betegségem súlyos tüneteitől. A fájdalmak pokoliak voltak és hatalmas méreteket öltöttek a testemben és a lelkemben egyaránt. Nem tudtam semmit tenni, nem tudtam segíteni magamon. El kellett fogadnom, hogy fogoly vagyok a saját testemben, hogy üres vagyok belül, és tele vagyok bűntudattal. Eközben az otthoni konfliktus egyre csak nőtt. Az érintett anorexiás időszakomban nem, de utána minden nemű kapcsolatom megromlott.
Bennem egyre nagyobb méreteket öltött a harag, a gyűlölet, ó Istenem! ...és az az érzés, hogy ezt semmilyen más módon nem tudtam kifejezni csak úgy, hogy fájdalmat okoztam magamnak. Felváltva voltam anorexiás és bulémiás. Volt, hogy nem ettem napokig, utána pedig volt hogy semmi mást nem csináltam egész nap, csak ettem. A súlyom pedig elképesztően ingadozott. Nálam 10-20 kg különbség egy hét alatt egy átlagos ingadozásnak számított. Aztán a zabálások egyre sűrűbbek lettek, mint a nem zabálások, egyre nehezebben tudtam magam féken tartani.
Természetesen újra elkezdett a súlyom gyarapodni. Ebben a periódusban szinte spontán módon hánytam, de ez természetes volt mivel a testem nagyon fel volt dúlva. A kényszer, ami engem a túlzott evéshez vezetett hatalmas erőt adott. Ezt tényleg nehéz szavakba önteni, hogy miért. Nincs választás. Abban a pillanatban semmit sem látsz és hallasz.
Nem létezik semmi. Meghalhat egy kedves személy is akár, nem veszed észre, hogy mi történik körülötted. Nem léteznek gondolatok. Nem figyelsz semmi másra csak ennek a „kábítószernek” a hívószavára, amit úgy hívnak, étel. Elért a bulimia krízise, és ez a drog, vagyis az étel nem volt elég sosem. Még, még, még és még! Mintha egy végtelen ürességet próbálnánk megtölteni. Csak a sötét van.
Amikor nem sikerült ennem, olyankor kényszert éreztem rá, hogy fájdalmat okozzak magamnak minden lehetséges módon. Elkezdtem a kezemet és a lábamat harapdálni vérzésig.
Mert ennem kellett, és ha valaki akadályt tett közém és az étel közé, valamilyen módon, megpróbáltam megszabadulni tőle. Nem volt bennem több méltóság. Mindent megettem, ami ehető volt, a magoktól a fagyasztott élelmiszerekig, mindent. Ez az impulzus, ami erre kényszerített, erőszakos volt és olyan, mint egy automata. Egyre gyakrabban törtek rám a falási rohamok ezt már nem lehetett beprogramozni. Nem létezett akaraterő! A bulémiás rohamoknak van egy olyan pontja, amit nagyon élvezel, olyannyira, hogy képes elrepíteni egészen az orgazmusig… de én arra is emlékszem, hogy utána mi történik…
A kétségbeesés, amit akkor érzel, amikor a földön találod magad, a wc-ben
...erődtől megfosztottan…
Emlékszem a konyhai képre, minden tele volt ételmaradékokkal, szétszórt papírokkal, szeméttel. Kosz mindenhol.
A végtelen üresség és végtelen magány. Miközben írok, eszembe jut egy másik emlék: Perugia-ban voltam egy kezelésen és a lakás alatt ahol aludtam, volt egy gyors étterem és egy szupermarket tehát számomra a legideálisabb helyek. A lakásom nagyon kicsi volt, a konyha tele volt szeméttel annyira, hogy lépni nem lehetett.
Minden ragadt és gusztustalan volt az egész környezet.
Én a wc-ben a földön, tele fájdalommal és a vér ízével a számban.
Egyedül voltam.
És féltem.
Emlékszem, hogy annyira megijedtem a saját állapotomtól, hogy elkezdtem hangosan beszélni, hogy ne halljam, mennyire erősen ver a szívem… Reméltem, hogy véget ér, és kérdeztem magamtól: „Hogy tudok így élni? Miért ez a kétségbeesés, mi történik velem?” minél bentebb kerülünk a bulémia krízisébe, annál közelebb vagyunk ahhoz, amit úgy hívnak: ördögi kör. Vagyis a válság megszakítás nélkül folytatódik.
Elérkeztem ahhoz, hogy 20 kiló tésztát ettem meg egy nap alatt és átlagosan 40-szer hánytam.
A súlyom pedig állandóan ingadozott 36 és 90 kg között.
5 évig kimaradt a menstruációm, majd több mint 50 napig véreztem egyfolytában. 20 km-t futottam naponta.
Csontritkulásom lett. A fogaim nagy része kihullott. Súlyos gyomorbetegségem volt. Annyira lemészároltam a szervezetem funkcióit, hogy az anyagcserém teljesen leblokkolt, és amikor újra rendesen étkeztem, 30 kg-mot szedtem fel 1 hónap alatt. A problémáim nagy része mára már megoldódott. Minden bajom a kényszerevésből eredt. Mindenem beteg volt. Otthon a körülmények és a konfliktusok idővel kezelhetetlenné váltak, teljesen széthullott a családom!
Az emberi kapcsolataimban hihetetlenül ellentmondásos voltam. Olyan magatartást tanúsítottam, mintha fel akartam volna falni az embereket. Kerestem a kapcsolatokat, és azt akartam, vagyis mindent megtettem azért, hogy foglalkozzanak velem, és titkon azt reméltem, hogy valaki felkarol ebből a tarthatatlan állapotból. Szeretetfüggőségben szenvedtem. Az érzelmi kapcsolatok melyeket megéltem, sokszor csak a betegségemből adódó nagy illúziók voltak.
Néha azt gondoltam, hogy mindent meg lehet oldani egy csettintésre, ha akarom, és ezt el is hittem. A betegségemért másokat okoltam, így biztos voltam benne, hogyha magam veszem kézbe a betegségem irányítását, akkor meggyógyulok. Ez egy olyan illúzió volt, amibe hittem. De a valóságban nem kereshettem magamon kívül a betegségem fő okát, hiszen bennem volt! De a helyes és nem illúzióval teli válaszok a kérdéseimre sem adhattak nekem barátokat és főleg nem egy szerelmet. Egy látszólagos jóléti periódust mindig a visszaesés követte és nem csak a kényszerevésre gondolok, hanem a szenvedésre, önsajnálatra, fájdalmakra, hogyan is tudta volna ezeket velem együtt egy másik ember elviselni ?
Teljesen elszigetelve éltem, az összes barátomat elveszítettem, ezt főleg az összeférhetetlen és elviselhetetlen magatartásomnak köszönhettem. De én küzdöttem, hogy kitörjek ebből a rabságból, próbáltam igazodni másokhoz és felvenni a viselkedésüket, hogy hátha így bele tudok olvadni egy társasági közegbe …Nagyon nehéz volt. Képtelen voltam a kapcsolatteremtésre a világgal és folyamatosan maszkot viseltem. Ugyanezekből a problémákból fakadóan és az élelmiszerfüggőségem miatt alkohol és kábítószerfüggő is lettem. Veszélyes közegbe kerültem, körbevett az alvilág, kihasználták, hogy olyan gyenge és kétségbeesett voltam, én pedig csak sodródtam…
Így kreáltam magamnak még több problémát.
A betegségem évei alatt a családom és én különféle segítségeket kerestünk, és rengeteget utaztunk ezért. Kórházba kerültem. Számtalan terápián vettem részt.
Kísérleteket tettem arra, hogy visszataláljak a helyes útra… önmagamhoz. De itt is ellentmondásokba keveredtem, mert néha meg nem voltam róla győződve, hogy kiakarok jönni ebből az egészből- a nagy fájdalmak ellenére amiket éreztem,- és ennek sok oka volt…
Az egyik az, hogy bármennyire is hihetetlen, a betegségem egyfajta identitást adott nekem. Nekem nem volt korábban önképem. És a betegségem adott nekem egyet! Főleg az anyám, a bátyám és a nagynéném próbáltak nekem segíteni, de sikertelenül.
A betegségem rá nyomta a bélyeget a családomra is, ők is szenvedtek azért, mert én szenvedtem. A család nagyon fontos, mert támogatást ad, de helyetted nem fog tudni meggyógyulni. Akinek, ilyen súlyos pszichés gondjai vannak, szüksége van ahhoz, hogy megértsék, és ne legyen egyedül a problémájával. A megértés viszont ebben az esetben csak akkor fog segíteni, ha mi magunk is elfogadjuk azt, hogy segítségre szorulunk.
Ha a segítségről van szó, mindenki arra gondol, hogy elsősorban a családon belül az anya az, aki segíteni tud. Én személy szerint nagyon haragudtam a családomra és a mi esetünkben a konfliktus tényleg erős volt köztünk. Az én betegségemet elsősorban a családi zavargások okozták. Ma már megértettem egy dolgot, amit mindig elmondok. Mindannyian gyermekek vagyunk, és mindannyian olyanok vagyunk, mint amit hoztunk otthonról. Mindenki csak azt tudja tovább vinni, amit otthonról kapott, elsősorban a család formálja a személyiségünket.
Megtaláltam a válaszokat a saját természetemmel kapcsolatban és megértettem hogy miért is éltem önpusztító életet, és elfogadtam azt, hogy a „ Mindent” és „Azonnal” nem létezik. Megértettem, mert megkíséreltem elvenni magamtól az életem.
Megértettem, hogy mi az a sok gyűlölet bennem. És tényleg sok oka van. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok lemenni a betegségem gyökeréhez és megpróbálom belülről és nem kívülről vizsgálni a dolgokat. De rájöttem, hogy egyes egyedül nem megy. Szükségem van segítségre. Túl sokszor tettem fel magamnak ugyanazt a kérdést : Miért velem történik mindez?
De nem elégséges megérteni az okokat, utána munkát kell fektetnünk abba, hogy megvizsgáljuk magunkat ahhoz, hogy újra fel tudjuk építeni az életünket az alapoktól.
Lassan… lassan… felépíteni saját magunkat, hogy újra képesek legyünk érezni és élni. Aki ismer engem és ismeri az élettörténetemet, megkérdezi tőlem, hogy miért döntöttem az „Élet” mellett a rengeteg fájdalmam ellenére is.
Az a válaszom, hogy volt szerencsém közvetlenül, első kézből megismerni ezeket a betegségeket: anorexia, bulimia, depresszió, alkoholizmus, kényszerevés, ételfüggőség és végig jártam rengeteg fajta kezelési módot, terápiát is. Főleg az tartott életben, hogy rájöttem az ide vezető okokra. Most segíteni szeretnék hasonló embereken, ez az Én küldetésem.
Amikor rosszul voltam, annyira kívántam azt, hogy ott legyen mellettem valaki, aki komolyan vesz és lelát a tüneteim mélyére. Annyira szerettem volna valakit, aki azt mondja: Én megértelek!
Szükségem lett volna arra, hogy megértsenek, és ne vesszek el az útvesztőben. De nem volt ilyen ember.
Gyakran eljátszottam az öngyilkosság gondolatával is, aztán az, hogy mégis itt maradtam a társadalomban, az azon múlott, hogy fel tudtam ismerni: magammal kell megküzdenem, és csak úgy tudok kijönni ebből az állapotból, ha minden idegszálammal azon leszek, hogy sikerüljön. Ez a felismerés olyan boldogsággal töltött el, hogy elhatároztam: meg akarok gyógyulni, szeretni akarok és szeretve akarok lenni, és úgy szeretnék élni mint a többi normális ember ezen a világon. Ez a betegség amit én „kaptam” biztos vagyok benne hogy azért volt, hogy próbára tegyem az emberi képességeimet, hogy aztán másoknak élő példát mutatva tudjak segíteni. Ma már mindent értek, és azt is megértettem, hogy szükség van a sötétségre, hogy élvezni tudjuk a napfényt, és meg kell tanulnunk megbecsülni az egészségünket.
Ma már teljes életet élek, előadásokat tartok és megpróbálok mindenkinek segíteni, aki hozzám fordul. Legyen a történetem elrettentő példa mindenkinek, szülőnek, gyermeknek, fiatalnak, karcsúnak és kövér embernek.
Semmi nem fontos annyira, mint az egymás iránti szeretet és az, hogy megtaláljuk a helyünket ebben a világban. Törekedj arra, hogy jól érezd magad a bőrödben és ezt mások is észre fogják venni. És törekedj a szeretetre, és mások is szeretni fognak.
Az egészségedre pedig vigyázz, mert a leggazdagabb vagy ezen a világon, ha egészséges vagy.
Ha pedig egészséged nincs, semmid nincs!